Elmondatott...

Amerikai pite - A találkozó

Nem hallgathatok, hiszen itt vannak újra! A példaképeim, a bibliám, az akkori életem! Bevallom féltem. Féltem, mert aggódtam. Aggódtam, mert eltelt 13 év, és nem tudtam hová jutottak. Azt tudom, hogy egy helyről indultunk, egy húron pendültünk 1999-ben, most azonban 2012-t írunk, és én sokkal előrébb nem jutottam, de hova jutottak ők: Stifler, Jim, Oz, Vicky, Kevin, Finch, Michelle, Heather, Stifler mamája és Jim papája? Szerencsére megnyugodhattam. Ugyanolyanok most is, mint anno. A szüzesség elvesztése már nem probléma többé, de helyette jöttek újabb problémák. És az ösvény, amin haladtak az elmúlt 13 évben, ugyanolyan akadályokkal teli, akárcsak nálam. De jó, hogy maradtak ők fogódzónak! Jim még mindig olyan mint én, esetlenül szerencsétlen, Stifler még mindig idióta, Stifler mamája még mindig dögös! Azt hiszem ilyennek kell lennie egy folytatásnak sok évvel később: kelőképpen humoros, egy kissé szentimentális, sok-sok nosztalgiával! Hisz ők éppúgy a múltukból építkeznek, akárcsak én! És bár én meg is rekedtem ott, a múltban, míg ők próbáltak haladni, végül azonban ők is a múlt biztos keblében kötnek ki. Család, gyerek, karrier, kalandok, jövőkép. Mind fontos ugyan, de a tanulság ennyi év távlatából is ugyanaz: a sziklaszilárd barátság mindenekfelett! Így gondolom én is!

Nem hiszem, hogy mindenki úgy fogja élvezni ezt a filmet, mint én. Kell hozzá egy bizonyos kor, az a kor, ami épp az én idősíkomba helyezte a pite filmeket. Kell hozzá szentimentalizmus, és némi fogékonyság a nosztalgiára. Akiben ez mind megvan, az felhőtlenül élvezni fogja a pite filmeket, akiben nincs, az valószínűleg gyűlölni fogja, vagy jó esetben csak értetlenül fog állni az előtt, hogy a magamfajta vajon mit eszik rajta! Az ilyeneknek az tudom tanácsolni: gyerekek, egy picit érzékenyebben!

Konklúzió: jó lett az új pite! Sok korombelit meg fog indítani, sokan fognak eltöprengeni a múlton és szinkronba hozni a jelennel, és sokan befogják látni: a gőzölgő almás pitét még mindig sok mindenre használhatjuk!

Carpe Diem?

„Élvezd a percet,
Most kell, hogy elvedd, tiéd az élet.
Használd, míg nem késő,
Ne mondd, hogy nincs idő, hiába kéred!”

Éjfél volt… kedd és szerda határmezsgyéje… márciusban… 2012-ben!

A futócipő a lábamra került, és meglódultam!

És megszólalt a zenelejátszóban a Carpe Diem együttes 90-es évekbeli slágere: az Élvezd a percet!

És arra gondoltam: - ha Erős Attila és Fanny már tudták a 90-es évek közepén élvezni az életet, a percet, és mindezt át is adták nekem, aki önfeledten ropta erre a dalra a helyi diszkóban, akkor hogyan lehet, hogy sok-sok évvel később, 2012-ben mégsem értem, mégsem tudom magamévá tenni?

Szóval futottam, futottam, mint aki az életéért fut. És talán így is volt. Futottam a múltam elől, a jelenemért, de még inkább a jövőmért! Hisz a múltam, mint valami karmos-csápos szörny próbál visszahúzni, odaragasztani, megrekeszteni. Alattomos, mert amellett, hogy bezár, egyben védelmez is, a védelmező anyaméh, ahová mindig elbújhatok, ami mindig befogad. A börtönöm és az óvóhelyem. Futottam, hagytam a gondolataimat szabadon kószálni közben, hagytam, hogy cikázzanak körülöttem, hagytam, hogy kiszakadjanak belőlem, megtisztítva lelkemet. És a megtisztulás kérdésfeltevéssel és általam kreált magyarázatokkal szolgált. Miért ragaszkodok annyira a múltamhoz, miért ragadok bele, mint valami nyúlós-ragacsos tésztába? Mert biztos pont! Nem tökéletes, de atom biztos, rögzített és kötött. A jelenem is tészta, s kezemben a nyújtódeszka… nyújthatom amerre nekem tetszik. Ez szabadság, és mégsem élvezem. Hát nekem semmi se jó? Ha kijelölt az út az a baj, ha szabadon alakítható, az a baj?! Nem! Az a baj, hogy nem tudom meddig nyúlik, nem tudom mi sül ki belőle, nem tudom mi lesz a jövő! Elképzelni tudom ugyan, de az csak ragacsos, odaégett, hamus maszlag!

Pedig igencsak dobna a hangulatomon egy nagyot a pozitív irányba, ha az egyik reggel úgy ébrednék fel, hogy azt gondolnám: „De szép napsütéses reggel van, alkossunk valamit, legyünk kreatívak, tettre készek!” Nem pedig így: „Jaj de fáradt vagyok, Istenem ma milyen kínokat tartogatsz számomra?”

És a rémálmok, ne, azok miért? Az éjszakáim legalább annyira aktívak, mint a nappalaim!

Mégsem hinném, hogy depressziós lennék. Bár újra meg újra felmerül ennek gondolata, végül azonban mindig találok az ellenkezőjére utaló jeleket. Csak a pillanatnyi egyensúllyal lehet gond; az billen. Illetve dehogyis! Bár alapvetően pesszimista beállítottságú vagyok, azonban minden nyűgömet vissza tudom vezetni általában egy konkrét problémára. Most a beteljesületlen szerelem a gócpont! Ugye kedves olvasó, itt felcsillant benned valami? Ma éjjel unalmas vagyok, tudom ezt én is, de ha előkerül a szerelem kifejezés, akkor mindig megbolydul valami, ugye? :-)

És hát tényleg erről van szó.

Ütközés van bennem. Erőteljes kognitív disszonancia alakulgat. Röviden: akibe őrülten szerelmes vagyok, 10 éve házas, két gyereket nevelget, erőteljesen berendezkedett egy életvitelre. Én - már ha van némi keresnivalóm – mint házasság-és életvitelbontó személy jöhetek csak a képbe. Azaz olyan alakként, akiket én megvetek, elítélek! És mégis őrülten szerelmes vagyok! Ezeket kell önmagamban összeegyeztetnem, és ezek okoznak erőteljes disszonanciát bennem! A helyes cselekvés részemről a következő lenne: lassan megszűnök, elpárolgok szeretett személyem életéből… Nem írogatok neki félreérthető leveleket, nem nézek rá félreérthetetlen módon, nem utalgatok! Mert bár habitusom nem engedi, hogy konkrétan és egyértelműen közöljem vele a tényt, hogy bele vagyok zúgva, mint egy őrült, de utalások, apró jelek milliói mennek részemről.

Agyam két részre szakadt. Az egyik, a felelősségteljes tisztában van mindezzel, a másik, a hormonoktól megzavart, szerelmes azonban tojik minderre, csak kíván és megőrül érte!

Melyik fog győzedelmeskedni? Melyik a helyes út? Mert akárhogy is nézzük, a beteljesült szerelemhez kettő ember kell! Márpedig az én hormonoktól megvadult énem hiába nyomulna, ha totális elutasításba ütközne. De nem ez a helyzet. Érdeklődést és bizonytalanságot tapasztalok Tőle.

Istenem! A szerelem alapból is nehéz dolog, de ha még meg is van fűszerezve egy ilyen problémával, az sok mindenkinek már túl fűszeres, nem fogyasztható.

Valaki mondja meg mi a helyes! Én alapból is döntésképtelen vagyok, egy ilyen helyzetben meg pláne! Hallani akarom, tudni akarom mi a helyes döntés, mi a jó tett!! Van egyáltalán ilyen?

Hogy élvezzem így a jelent? Carpe Diem? Ragadjam meg a napot? egy túrót! Majd ha a bizonytalanságból kikeveredtem…

Szeretni valakit valamiért!

Szeretni valakit valamiért… Akkor is hogyha nem lehet, hogyha fáj…

A Republic tudta, megmondta, érezte. Hallgatom, hátha valami okosat is kihallok a dalból, ezekből a dalokból. Berlin – Take my breath away; Richard Marx - Right here waiting; Bryan Adams -(Everything I Do) I Do It for You; Ronan Keating – When You Say Nothing at all; Huey Lewis & the News - The Power of Love; The Bangles - Eternal Flame; Bon Jovi - In These Arms; Demjén Ferenc – Szerelem első vérig; Michael Jackson - You Are Not Alone; Roxette - Listen to Your Heart; Whitney Houston - I Will Always Love You; Bikini - Ezt nem tudom másképp mondani; Ákos - Csak a szerelmen át stb.

Hirtelen kikapva, hány és hány zenészt, együttest, zenekart igézett meg a szerelem! Úgy gondolom, a legutolsó punk bandáig, mindenki írt dalt a szerelemről. Miért? Mert divatos, el lehet adni? Vagy, mert valóban megbolygatta agyuk neuronjait? Kitudja…

Az én hormonjaimat mindenesetre felzaklatta, megkavarta, mint a borász a borral teli hordó alján leülepedett seprűt, azaz üledéket. Battonage, ez a borászati szakkifejezés erre, mindezt a célból, hogy ez az üledék, ez a zagy, ízt, zamatot, izgalmat adjon a bornak. Nos, az én seprűm, az én üledékem is fel vagyon kavarva, csak sajnos nem hiszem, hogy az izgalom kedvéért. Csak azért, hogy a hormonjaim a bolondját járassák velem. Köszönöm, elég lesz, félig már belezakkantam! No most mindezt hogyan magyarázzam meg, istenverte, elcseszett, félresikerült hormonjaimnak? Oxitocin, szerotonin, meg tudja a fene még milyen vegyületek űzik velem őrült, és cseppet sem humoros játékukat?! Szeretek játszani, de ez már őrjítő szintre jutott, hello!! Szóval, mit kell tenni, ha szeretünk valakit valamiért, akkor is, ha nem lehet, hogyha fáj? Hogyan lehetséges, hogy olyan emberbe, olyan nőbe zúgok nyakig, eszementül bele, akibe nagyon nem kellene? És hogyan lehetséges, hogy mindezt közzéteszem a világhálón, elkürtölöm olyanoknak, akikre nem tartozik? Utóbbira tudom a választ: a kúrám, a kezelésem része, ha elfecsegem, jobb, mint ha súlyoz ezreseket fizetnék egy pszichológusnak, aki 5 percenként az óráját vizslatja, hogy mikor telik már le az egy óra, és mikor mehet végre ebédelni. Itt ellenben az van, hogy kiírom magamból, ha olvassák, ha nem, és a rám nehezedő súly mindjárt kevesebb, ezzel már futni is képes vagyok. A legnagyobb segítség azért még mindig az elfogyasztott bor. Mielőtt bárki megrökönyödne, csak gondolja végig: egy üvegnyi bor, vagy 2 szem 500 mg-os Xanax, vállalva a rászokás veszélyét? Ugye, hogy az előbbi? No persze, a féktelen borozásnak is megvan a hátulütője… látens iszákossá válhat az ember. Ez átmenet az alkalmi ivó és az alkoholista között. Mert ugye alkoholista az is, aki nap, mint nap, mondjuk esténként, meló után megiszik egy üvegnyi bort. Pedig nem sok az, egy estére/éjszakára levetítve, és mégis. A szakirodalom szerint a mértékletes, felelősségteljes alkoholfogyasztás férfiaknál, napi 3 egység, azaz nagyjából napi 3 deci bor. Az egy üveg, a maga 7-5 decijével,bőven üti az „egészséges” szintet. Hogy ezt miért írom, fene se tudja, itt még nem tartok, de érzem keskeny élen egyensúlyozok! Könnyen átbillenhetek.

De elkanyarodtam jelen bejegyzésem fő tárgyától, a nőtől, ki rabjává tett! S tette ezt úgy, hogy nem is tett semmit. De én igen! Elképzeltem, felépítettem, idealizáltam, piedesztálra emeltem, ezzel pedig elértem, hogy megegyen a fene érte!! Ügyes vagy Roberto, csak így tovább! Hülye vagy Róbert, mégis mi a fenét művelsz? Nincs jogod beleszeretni olyan személybe, akinek gyereke van, akinek férje van, aki nagy valószínűség szerint boldog életet él!!!! A Belga együttes szavaival: fogod, vágod, érzed, érzékeled??? Igen, tudatában vagyok gondolataimnak, tetteimnek, csak sajnos közbeszólnak zavaró tényezők… az elcseszett hormonjaim! Ezt vajon kimondta: „Szerelemben, háborúban mindent szabad!” Badarság!

„Szeretni és szeretve lenni a legnagyobb boldogság a világon.” – Goethe szavai. Milyen igaza volt! De milyen tanácsot tud adni a – szeretni és szeretve nem lenni esetén?

Esetemben hatalmas a hibázási faktor! Mert mi van, ha szerelmem esetleg viszonzásra talál? Szétbomlasztani egy családot bűn, őrületes bűn, talán nem is tudnék megbékélni önmagammal ez esetben! Ha ellenben szerelmem nem nyer viszonzást, akkor pedig marad a kín, a szenvedés. Itt jön a képbe az idő, a jelentőségteljes idő. Benne lehet bízni, ő mindig, mindent helyrerak. Csak türelmesen ki kell várni! Ájjáj, ájjájáj, nem gyötrődök tovább ma éjjel, lehet inkább megnézek egy részt az Így jártam anyátokkal c. sorozatból. Az kellőképpen fajsúlytalan, pont olyan könnyed, hogy a jelenleg rám nehezedő iszonyatos súlyt ellensúlyozza! Ennyi kell csak, és minden jó lesz…

Freddy és az Alien!

Hajnal 3 óra. Felriadsz álmodból. A ruhád, a tested csurom víz. Kiver a jeges verejték. Hirtelen nem is tudod hol vagy. Mintha Freddy Kruegerrel küzdöttél volna álmodban. A lehúzott redőnyön beszivárgó utcai lámpa szórt fénye megnyugtat. Freddy sehol, élsz. De akkor mi ez a gyengeség? Agyad lüktet, izmaid tompák, ernyedtek, kimerültnek érzed magad. Megtapintod a homlokod – izzik, mint egy kitörni készülő vulkán. Aztán lassan összeáll a kép: lázas vagy! Minden értelmet nyer. Bár rémült vagy, mert jelzést kaptál, hogy belül gond van. A szervezeted harcol a betolakodók, az Alienek ellen. És itt nincs Ellen Ripley, aki megmentené a seggedet az Alienektől, csak magadra számíthatsz. Elgondolkodsz, vajon hogyan juthattál idáig. Leesik, nagyot koppan: az előző heti fékevesztett borozás, a napi 4 óra alvás, a stressz, a folyamatos nyűglődés, hogy kínjaidat még meg is próbálod piedesztálra emelni… És persze sikerül is. Na, ez az, ami kicsinált. Hormonjaid megálljt parancsolnak, és te szerencsére behúzod a vészféket. De amit elbaltáztál nem tudod egy nap alatt helyrehozni, tudod, szenvedni fogsz; és pontosan így van: ezzel az állapotoddal kell napokig együtt élned. Elkísér mindenhova, reggel a pékségbe, majd a munkahelyre, esténként az ágyadba. De végül távozik. Az Alienek új bolygóra költöznek, Freddy sem a te álmodban kísért tovább. A nátha, meghűlés, influenza tovaszökken… minden marad a régiben.

A probléma sohasem változik!

Ha ugyanazok a problémák gyötörnek, ugyanazok az emberek vesznek körül, ha ugyanazzal töltöd a napjaidat, ha ugyanabba az ágyba fekszel le esténként, ha ugyanúgy mosol fogat, ugyanazokat a zenéket hallgatod, ugyanazokat a tetteket hajtod végre, mint öt-tíz-tizenöt évvel korábban, nos, akkor kortalan vagy, akkor nem számít mennyi idős vagy, akkor nem öregszel, mert akkor megrekedtél, akkor kell valami/valaki, aki feltöri ezt a burkot.

Itt van például az én burkom. Hogyan legyek kellőképpen szentimentális úgy, hogy mindeközben nem leszek végtelenül keserű? Humorosan kellene ön ironikusnak lennem. Nehéz, de nem megoldhatatlan. Éveken át visszatérő problémák, mint valami rémálom… nem hagynak nyugton, forgolódsz a sírodban, és töprengsz, és kattog az agyad. Zombiként élsz, mert benne vagy, képtelen vagy kilépni a „rémálomból”, megrekedtél, képtelen vagy változtatni az áttételen, képtelen vagy változtatni a fordulatszámon, akkor kell valami… valami plusz, egy lökés, taszítás, egy pofon, egy biztató szó, egy seggberúgás, egy csók… Bármi, ami megszakítja ezt a végtelenített eseménykört! Itt jön képbe a végtelen, hisz magunk már képtelenek vagyunk kilépni ebből az ördögi körből, ebből a mókuskerékből, mert nem látunk tisztán, még akkor se, ha tisztában vagyunk a kórképpel. Elkeseredetten hangzik, de szó sincs elkeseredésről, csak kellene egy receptkönyv… az élet receptkönyve. Benne tisztán leírva a recept: - végy egy adag szerelmet, hintsd meg csókokkal, apríts rá odaadást és empátiát stb…

Hát nincs megírva ez a receptkönyv, se Stahl Judit, se Norbi, se Jamie Oliver nem tud ilyen receptkönyvet írni, mert nem ismerik az összetevőket, a problémát, így a nincs miből, képtelenek valamit is kreálni.

Akkor viszont nekem kell megalkotnom magamnak ezt a receptet. Bonyolítom, mindig mindent bonyolítok. Pedig olyan egyszerű: csak venni kéne az összetevőket, összezutyulni egy lábosban, majd az egészet beleönteni az életem tepsijébe, feltekerni a hőfokot optimálisra, és jól kisütni az egészet. Sokat, nagyon sokat, hogy bármely pillanatomban, bármely szükséges pillanatomban vehessek egy szeletet belőle mikor úgy érzem! Az élet süti receptje, de jól hangzik. Szabadalmaztatni kellene, az élet problémáira süti recept… Indítanom kellene egy honlapot ahol bárki megadhatná a problémáit, én pedig az összetevőkből megsütném neki a megoldás süteményt. De lehet nem olyan jó ötlet, mert a magam sütikéjét sem vagyok képes tökéletesen  megkreálni. Jaj nem szeretem magamat, már megint átmegyek önsajnálatosan lelkizősbe… mint általában mindig. Pedig ezúttal humorosra szerettem volna kerekíteni az egészet. Lehet, hogy egyszerűen ez vagyok, egy melankolikus, romantikus álmodozó? Ne küzdjek ellene? Úgysem leszek Stand Up-os, laza humorista. Ahogy én látom az életet az a magam valósága, ezt kell elfogadnom?! Ezt kell elfogadnom. Hát legyen.

Játszik a képzelet!

Állapotos vagyok. Jelen állapotom tökéletesen jelképezi jelen állapotomat. Jelen állapotom pedig ez: 30-as, egyedülálló… férfi. Ezzel az állapottal kell kezdenem valamit. Egész pontosan két tényezőt a térnek, az időnek… és szüleimnek köszönhetek. Ezeken nem áll módomban változtatni. Az egyetlen megváltoztatható tényező az „egyedülálló” státusz. „Társ legyen, de őrültet akarok” – mondta ezt Pataki Attila anno, a 80-as években, és mondom ma én is. Legyen őrült bár, de társ legyen. Legyen már társ!

Szóval itt a státusz: egyedülálló. Ízlelgetem már egy éve a kifejezést, megkóstoltam és megtapasztaltam már minden lehetséges oldalról. És ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, nem olyan rossz ez az állapot. A szabadság és a kötöttségektől mentes élet szimbolikája. És ki ne szeretne szabadon, kötöttségektől mentesen élni? Hát mi, emberek! Minden ember. Az agyunkban futó evolúciós szoftvernek köszönhetően.

De én mégis megpróbálok erényt kovácsolni jelenlegi helyzetemből. Visszájára fordítom az egészet, és az egyedüllétet nem a magánnyal, hanem a szabadsággal állítom párba. Mennyivel jobban hangzik? Állapotom tehát: 30-as, független, szabad fiatalember! És mi lenne, ha ezt az élethelyzetemet továbblendítve a valóság talaján, a szituációs komédiák világába helyezném? Mondjuk az „Így jártam anyátokkal”-szerű komédiák szintjére, azaz a humor szintjére? Vagyis kidomborítanám jelenlegi helyzetem-időszakom humorosan naiv oldalát. Ezzel a lépéssel mondjuk melankolikus önmagam karikatúrája lennék, na és akkor?!

A kisebbségbe tartozom. Szembehelyezkedem az évezredek szociális „divatjával”, a párkapcsolati-házassági léttel. Talán éppen ezért tudom nehezen megemészteni a függetlenségemet. Mert génjeimben (génjeinkben) mélyen kódolva van a társ-és kapcsolatfüggőség. Az ember társas lény. Ezt mondjuk, ezt hisszük… és így is volt. Egészen mostanáig! Emeljük egy új, egy művészi szintre az egyedüllétet! Meglehet ezer év múlva már az ember, mint független, önálló, egyedülálló lény lesz kódolva a génekben, és sanda tekintettel tekint majd a párkapcsolatban, házasságban élőkre…

Hogy jártam az "Így jártam anyátokkal"

„Amikor egyedül vagy és a barátaid elkezdenek megházasodni, minden egyes esküvő az önbecsülésed újabb próbája:

- Egyedül menjek, vagy vigyek magammal valakit? -

De valójában arról van szó:

- Mi lesz velem három hónap múlva? A barátnőm mellett ülök-e majd, vagy egy koszorúslánnyal szemezek? – „

Magamat ismerve, a válasz: az egyik koszorúslánnyal szemezgetek… maximum.

Aztán megismertem őket: - Ted, - Marshall, - Lily, - Robin, - Barney. Öt, húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó jó barát, akik útkeresésen vannak, párkapcsolati problémákkal küszködnek, mindeközben azonban élvezik és megélik az életet. Humorosan, okosan, bölcsen, időnként naivan, de tartalmasan.

Ez az! Éppen erre van szükségem! Kerestem valamit, ami kirángat a szürke, unalmas, frusztráló hétköznapjaimból. És megtaláltam ezt a sorozatot! Azt hiszem ez így tökéletes. Kielégülést és megnyugvást nyújt. Sokkal többet, mint amit jelen pillanatban a való élet ad. És megnevettet és elgondolkodtat. Szól erkölcsről és önbizalomról… ennél többet filmsorozat nem adhat, azt hiszem. És ha majd 25 év múlva mesélek a gyermekeimnek a múltamról – mint ahogyan azt Ted is teszi a filmben –, mindenképpen megemlítem nekik ezt a sorozatot, mely erőt és lelkesedést adott abban a kritikus időszakban!

De hát ez csak egy film! Mondhatnák sokan. Na és akkor mi van? Ha ettől várom a kielégülést, és meg is adja nekem, akkor ez nem csak egy filmsorozat. Több annál.

A készítők elégedettek lehetnek. A szereplők úgy egyensúlyoznak az ÉLET körüli komoly kérdésekről, hogy mindvégig lazák, humorosak, de hitelesek maradnak.

De a legnagyobb tulajdonságuk a szememben, hogy felmerik vállalni önmagukat, és bemerik vállalni azt, amire én képtelen vagyok. És nem bonyolítják agyon, ami egyszerű. Milyen egyszerű! Tanulhatok tőlük.

Értékrendjükkel maximálisan azonosulni tudok. Az egyetlen égbekiáltó eltérés köztem és Barney, Ted, illetve Marshall között, az önbizalom. Míg ők megáldottak e tulajdonsággal, én igencsak hiányát szenvedem. De ettől függetlenül – vagy éppen ezért – ösztönzőleg hatnak rám.

Tegnap éjjel. Újfent elkapott a (megszokott) melankolikus hangulatom. Leültem hát a sötét szobám monitora elé egy palack vörösborral, és elindítottam az éppen következő epizódot… és volt egy jelenet. Robin hozzám hasonló hangulatban, éjjel hazaérkezvén odaballagott a konyhaszekrényhez leemelt egy palack vöröset, és öntött. Egyedül volt, ihatott és gondolkodhatott. Éppen úgy, mint én. Egyedül voltam, és gondolkodhattam. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen magába szippantott. Akkor azt kívántam, bárcsak sohasem érne véget… a pillanat… és a film!

Életem… felrázva, nem keverve

Elkezdem… vagyis inkább folytatom. Itt. És most. Nem tudom mivel. Mint egy írói válság. Sok papír fecni kerül a kukába, mire megszületik eme mai bejegyzés. De a végére, ha befejeztem biztosan lehántok magamról egy újabb „kíntapétát”. Sok minden halmozódott fel bennem az utóbbi időszakban, persze zavaró és frusztráló dolgok, hisz hűnek kell lennem önmagamhoz, ez a blog a vívódásaimat követi nyomon, nem pedig a betestesült optimizmus testamentuma.

Hangulatfokozó kellékeim adottak: melankolikus zene (filmzenék tökéletesen betöltik ezt a célt), illetve egy palack vörösbor (Etyeki Kúria – Red 2008).

Komplett idióta vagyok! Töprengek, kínlódok, hogy szavat adjak gondolataimnak, egész pontosan, hogy előcsalogassam őket, oly régóta szunnyadnak már. Közben pedig kezemben tartom a vörösborral töltött poharat. Forgatom… a lámpa fénye a legkülönbözőbb árnyalatokkal festi tele a pohárban vörösen izzó bort. A glicerin a pohárfalán szabályos, és szemkápráztató módon folyik vissza. És megjelenik egy könnycsepp az arcomon. Komplett idióta vagyok! A háttérben a Gladiátor c. film zenéje szól. „And now we are Free. I will see you again... but not yet... Not yet!”

Én szabad vagyok. A szó klasszikus értelmében. De egyben gondolataim rabszolgája is vagyok.

Útkeresés, folyamatos útkeresés. Mióta csak az eszemet tudom. De nem vagyok egyedül. Már tudom, ez korosztályom (részbeni) sajátossága. Az Y-generációé. A 25-35 évesek korosztálya. Sokan vagyunk. És menetelünk… bár magunk sem tudjuk hova. Cseppnyi vigaszt nyújt, de el kell szeparálnom magam, hisz a saját nyűgömet saját magamnak kell megoldanom.

Mi a bajom egyáltalán? Kérdezhetné egy pszichológus. Semmi, válaszolnám, és minden.

Nem kertelek: az állóvízzel és az egyedülléttel nem tudok mit kezdeni! Az állóvíz, ami körülvesz, amiben poshadok évek óta. És képtelen vagyok kimászni. Képtelen vagyok egyről a kettőre jutni. Kezem koszos. Redőibe mélyen beleivódott a gyári mocsok. Se víz, se szappan, se kefe nem tudja eltávolítani. Ez szó szerint és metaforaként is értelmezendő. Odaragadtam a gyárhoz. Egy kiló dinamittal sem lehetne kirobbantani onnan. Meddig? Nem látok előre. Folyton csak hátrafelé bámulok.

Már látom is a kérdést: - Ha nem szeretsz gyárban dolgozni, miért nem hagyod ott? Megmondjam? Mert nincs alternatíva! Mert megbecsült dolgozó vagyok, mert gyári munkához képest nem éhbért keresek, mert tudom, hogy jelen pillanatban ennyit érek.

De a legfájóbb, hogy még mindig egyedül vagyok! Teljesen elkeserít, de meglátom ennek a szép oldalát is. Igazán közel tudtam engedni magamhoz azokat, akik fontosak számomra. Csak azt az egy főt nem, akit teljes odaadással tudnék szeretni. Hol vagy nagy szerelem? Mi a gond? Mi nem stimmel? Valami oka kell legyen! Racionális lény vagyok, tehát okot kell találnom arra, hogy miért került el eddig a nagy Ő. Oké, lehet hogy nincs is nagy ő, de akkor miért kerül el mindenki, vagy bárki?

Hogy szép, vagy csúnya vagyok a másik nem szemében, azt én magam nem tudom megítélni. Lehet hogy nem én vagyok a szépség, de bizonyosan nem én vagyok a szörnyeteg sem. És nem vagyok rossz ember, ebben egészen biztos vagyok. Akkor hol a hiba? Akkor bennem van a hiba?

Miért bonyolult? Ah Robi, csak neked bonyolult. A hollywoodi romantikus filmekben olyan egyszerű. És a jó mindig jó, a rossz pedig mindig rossz. És folyton happy end. Beteljesült szerelem. A szerelem végső szintje. Csak olvastam róla, nem ismerem. Még az első szintnél sem járok jelen pillanatban. Illetve de, a beteljesületlen szerelemnél. Én hülye. Az amúgy sem egyszerűen áthidalható problémámat tetézem azzal, hogy olyasvalakibe szerettem bele, akibe nem kellett volna. Valaki olyanba akit nem kaphatok meg (és ha józanul gondolkodom nem is akarok megkapni.) De mikor az agyat eltorzítják a hormonok, akkor képtelen józanul gondolkodni. Olyan nő után epekedek, aki valószínűleg boldog házasságban él, és fogalma sincs róla, hogy megesz a fene utána. Ebben a sztoriban nem lesz hollywoodi befejezés. Az lesz a sztori vége, hogy izgatottan epekedő szívemet megpróbálom lecsillapítani. Néhányszor hatalmasakat fog belém marni, egy darabig fájni fog, egy ideig leszaggatom a tapétát, de végül az idő az én oldalamra fog állni, és túlleszek rajta. A jó ég tudja mikor… de egyszer. És a nap utána is fel fog kelni… és én is felfogok riadni a szemembe tűző sugaraitól, és másra fogok gondolni. De most még rossz. Miért játszanak velem az égiek?

Pedig tudhatnák, hogy nagyon érzékeny, gátlásos, félénk, soha fel nem növő férfigyerek vagyok. Nem tudják? Illene.

Egy barátom mondott valamit. Elgondolkodtatott. Azt mondta, bírnak a nők, de csak mint barát, úgy tekintenek rám. Hogy jól eltudnak velem csacsogni női dolgokról stb., de mint férfi, átnéznek rajtam. Hogy nem tudok nekik biztonságot nyújtani. Pedig a nők ezt várják egy férfitől. Lehet benne igazság. Anyagi biztonságot nem tudok nyújtani, ez igaz. De tudok szeretni/tudnék szeretni, ez már nem is számít? Ostobák és feleslegesek ezek a kérdések, mert válaszokat úgysem kapok rájuk. De valahogy mégis jó, hogy kiírhatom magamból. Megkönnyebbülök tőle. Meg ettől az egy üveg elfogyasztott vörösbortól is. Bob Marley azt mondta: No woman, no cry – Nincs nő, nincs sírás. Szerintem badarságot beszélt. Nincs nő, sírás van… én így gondolom. Addig lehet bújni a barátok „védőhálója” mögé, míg a barátok is egyedül vannak. De amint társra lelnek, nos, onnantól kezdve mellőzöttek leszünk. Ez fájó, de teljesen rendjén való.

Milyen irányt vesznek az események? Úgy gondolom minden marad a régiben: a nap holnap reggel is keleten fog felkelni… az ágyban mellettem senki nem fog aludni és a többi…

Negatív vagyok. Igen, az vagyok. Mert nincs okom másra. De hiszek! A filmek, vagy a könyvek, vagy a sokéves tapasztalat adja a hitet, mindegy, de hiszek! Hiszem, hogy megtalálom, vagy megtalál akinek meg kell találnia. A Sors, a Végzet, vagy a Nagy könyv bizonyosan besegít, muszáj!

Szombat

Szombat.

Pro és kontra.

Pro:

- A folytonos esik/nem esik időjárás ellenére, sikerült szárazon megúsznom a napot.

- Kitakarítottam a szobámat. (Olybá tűnik, jelen állapotában egy csaj fogadására is készen áll.)

- Bár szükségszerűen (nem sportolási célzattal), de lekerékpároztam kb. 20km-t. (Napi sportolás ezzel letudva.)

- Felszedetem két vödör fáról lehullott gyümölcsöt. (Cefrébe, nem pedig kárba veszett.)

- Az utolsó utáni (délután hatkor, SZOMBATON) pillanatban sikerült ajándék tortát szereznem munkatársam szülinapi bulijára.

- Ép bőrrel megúsztam (túléltem, megmenekültem juhhéj) két elvetemült kullancs támadását.

- A buliban elfogyasztott jelentős alkoholmennyiség (klasszikus sör-bor-pálinka triumvirátus) ellenére, sikerült viszonylag ép fejjel (és karcmentes testtel) hazakeverednem, ráadásul időben.

- Határozottan jól éreztem magam a buliban. (Miért is gondoltam, hogy nem így lesz?)

- Legalább tízszer meghallgattam a Danza Kuduro-t, sőt talán sikeresen terjesztem is a mémjét a jövő nemzedéke felé.

- Helen Fielding Bridhet Jones-a örömteli percekkel lepett meg.

- Még mindig szingli vagyok (=szabadság).

Kontra:

- Értelmetlenül és érthetetlenül döntésképtelen voltam az estém holtöltését illetően.

- A nap (és a házibuli) folyamán elfogyasztott alkoholmennyiség kimerítette a felelősségteljes alkoholfogyasztás fogalmát. Nagyjából 12 egységnyi, az „egészséges” napi 3 helyett.

- Bénult félelmet keltett bennem két kullancs karomon való megjelenése. (Ezt a fóbiámat is le kell győznöm.)

- Hiba volt éjjel fél egykor háromfogásos vacsorát rendeznem, már tudom.

- Még mindig szingli vagyok…

Konklúzió: olyan szombat volt ez, amit érdemes volt végigélni!

This is heavy!

Palack nyitva, jöhet a nosztalgia! Egyet még kortyolok előtte...

Az „alkalomra” szánt boros palackok egy palackját csapoltam meg. Nosztalgia egy kedd éjszaka. Ez lészen hát az „alkalom”. Úgyis folyamatosan furdalta az oldalamat, hogy milyen bort fektetek, megéri-e tárolni. Most kijelenthetem: eddig mindekképpen megérte! Naná hogy vörösbor, naná hogy Szekszárdról, a kedvenc borvidékemről, naná hogy az egyik legjobb évjáratból, 2007-ből, naná hogy favorit pincészetem szüleménye. Oroszlánnak hívják őt, egy izmos, öntörvényű, de nagyon szerethető bor.

Majd én kezessé teszem, s közben nosztalgiázok.

Vissza tehát a 80-as évekbe...

Eme klip kizárólag a nyolcvanas évek filmjeit ismerőknek. Felismerjük a filmeket? Csak néhány a tinédzser korosztálynak: Szellemirtók, A nyolcadik utas a halál, Dirty Dancing, Terminator, Rémálom az Elm utcában, Ghost, Karate kölyök, A birodalom visszavág, Poltergeist, Rambo, Indiana Jones, Blues Brothers, Ikrek, Flashdance, és a nagy kedvenc, a Vissza a jövőbe…

Közben azért jól szórakozunk, ugye? A 80-as évek meghatározó filmélményei. Mindezt egy szintén nyolcvanas évekbeli szám (Human League – Don’t you want me 1982) átdolgozásban.

Egyik szemünk sír, és egyik kezünkkel kétségbeesetten próbáljuk magunkat visszahúzni oda, a nyolcvanas évekbe, a múltba… A másik kezünkkel a jövőt tapogatjuk. Az én jövőtapogatós kezem hideg és rideg. Csak a sötétben tapogatózik. Nem úgy a másik. Éppen elemében van. Otthonos talajon mozog. Egy letűnt kor, letűnt szellemét sikerül neki tökéletesen megidézni. Nyolcvanas évek, filmek, zenék és hangulat…

Lubickolok, élvezem a pillanatot. És itt ez a klip, hm, betalált, elsüllyedtem…

Ilyen feelgood klipet régen láttam már. Beszippantott, magával rántott, megbolygatta agyam azon szegletét, mely az ilyen hangulatokat fürkészi nap mint nap! A kliphez szerencsére film is társul, remélem hasonló hangulattal! Take me home Tonight. Megnézem hamar, és beszámolok…

Ui.: This is heavy! Marty Mcfly mondotta 1955-ben, mikor is visszaszökkent az időben 30 évet.

Most pedig mondom én, mikor is legszívesebben visszaszökkennék az időben 20 évet…

Borsznobizmus

Telefonos beajánlásra ma délután érkezett hozzám egy borkereskedő cég képviselője, bort kóstoltatni, és természetesen eladni. Az egész sztori a NA NE MÁR! kategória. Mondja nekem, hogy kézműves borászatok borait forgalmazzák elsősorban, csak és kizárólag személyes kontakt (kóstoló) útján, mindezt azért hogy megmaradjanak kuriózumnak, akik olyan borokat értékesítenek, amit máshol nem tudunk beszerezni. Ez igazán szépen hangzik elsőre. Mindaddig, míg meg nem világosodtam. Az egész egy nagy átverés. A borok, amiket árulnak, saját címkéikkel vannak ellátva, képtelenség beazonosítani a termelő pincét/borászt. A legolcsóbb boruk palackára nagyjából 2500 Ft, míg a legdrágább 10000 Ft körüli, palackonként. A legkisebb értékesített mennyiség 12 palack.

Leültettem drága ügynök barátunkat, aki próbált ugyan jópofát vágni, de rejtett kézmorzsolgatásából rájöttem, hogy az egész velem eltöltött időt időpocsékolásnak tartja. És ez így is volt. Hisz a célközönsége – mint ahogy erre a kóstoltatás, beszélgetés folyamán rájöttem – borhoz nem értő, ellenben vastag pénztárcával tömött cégvezetők, menedzserek stb.

Ne akarjon már nekem eladni olyan bort, ami egy fantázianéven lepalackozott, beazonosíthatatlan termelő bora. Egy jó minőségű bort előállító borász igenis büszke a borára, nem fogja fantázianéven futtatni szeretett „csemetéjét”. Akkor sem fizettem volna neki egy karton borért 40-50 ezer forintot, ha megtehettem volna. Akkor már inkább az általam ismert, és kedvelt magyar pincészetek/borászok boraiért…

Egészen biztos vagyok benne, hogy egyrészt lekicsinylően tekintett rám, mert nem vagyok holmi cégvezető, kft tulajdonos, hanem egy gyári melós vagyok, másrészt teljesen boranalfabétának nézett. Hagy maradjon meg benne ez a kép rólam. Ne ismerje azt az oldalam, amelyik konyít a borokhoz, és szereti a borokat (amellett, hogy nem cégvezető). Megkóstoltam hét borát, amelyből a legolcsóbb 3100 Ft, a legdrágább 7500 Ft. Mit mondjak. Iható volt mindegyik, de egyik sem volt élmény. Legszívesebben megragadtam volna a karját, becibáltam volna magammal a kamrámba, felbontottam volna neki Demeter Zoltán 2008-as Birtokfurmintját (3100 Ft), hogy ő maga is tapasztalja, hogy még az általa annyira magasztalt 7500 Ft-os bortól is mennyivel nagyobb élmény!!!

Ez a borsznobizmus csúcsa. Ezzel a sztorival bebizonyosodott, nem vagyok én sznob a borok terén. Pusztán egy érdeklődő borkedvelő.

Végül „csak nekem” adott egy palack bort is, ha már idefáradt hozzám. 4500 Ft-ot kért érte. Egy (természetesen) beazonosíthatatlan olasz merlot 2009-es évjárattal. Ezekben a percekben ízlelgetem. Milyen? Nem rossz. Kellemes, iható, de semmi extravagánsság! Márpedig ennyiért minimum elvárom! Mindegy is. Berúgni be lehet tőle…

Mindig!

Eldöntöttem, ma este újból az érzéki örömökből kotyvasztok magamnak valamit.

Hozzávalók:

Eső utáni, szakadozó felhős naplemente. Csendes kisvárosi utca kertes házának zöldgyepes udvara. Hintaágy. Frances Mayes – Napsütötte Toszkána című könyve. Végül egy jófajta palack, nagyszerű évjáratból (2007) lepalackozott, mostanra már fogyasztásra érett szekszárdi Merlot válogatás. Ja, és a legfontosabb: minderre megfelelő hangulati befogadóképesség!

Mit sikerült mindebből kifőznöm?

Egy majdhogynem könnyfakasztó, varázslatos, agybizsergető, mennyei keveréket. Egy olyan pillanatot, amelyben már-már fellelhető a „Miért is érdemes élni?” kérdésre a válasz: Éppen az ilyen percekért, az ilyen élményekért!!!

A könyv. Ha röviden kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy túlzásba vitt hedonizmus. Az általam éppen felvázolt életöröm, de 320 oldalon keresztül. Szinte felfoghatatlan az én, életemet keretek közé szorító agyamnak. De amikor sikerül tudatosítani magamban, hogy ez nem regény, ez egy napló, ez maga a valóság, nos, ilyenkor magával ragad, beszippant.

A bor. Nagy. Minden tekintetben. Sűrűn, olajosan hömpölyög a pohárban, mély bordó színével. A poharat megpörgetve, a pohár falán képződő glicerincsíkok elegánsan csurognak vissza. Ezt a látványt, csak a szintén pohár falára ragadt borkőkristály látványa csorbítja valamelyest. Persze, hiszen dekantálni kellett volna. De nem hiba ez, a palackban képződő kristályok annak a jelei, hogy él a bor. Él, és folyamatosan változik. Éppen úgy, mint mi, emberek. Azzal, hogy felbontottam, megtörtem életútját. De lehet, hogy a legjobbkor. Lehet, hogy éppen hanyatlani indult volna, de az is lehet, hogy még felfelé tartott az útja. Már nem számít. Jelen állapotában fogom megismerni.

A pohárból ismételt pörgetés hatására illataromák szökkennek ki. Ezeket az aromákat a pohár felfelé szűkülő kiképzése éppen az orromhoz vezeti. És én nem győzök hüledezni! Szinte ki akarnak robbanni ezek az aromák a pohárból. Mintha csak arra vártak volna, hogy kipattintsam a dugót és magamévá tegyem. Megteszem hát! :-))

Időközben lebukott a nap, és a hőmérséklet is 14 fok körülire esett (szokatlan ez az utóbbi hetek 25-30 fokos izzasztó meleg után), a szúnyogok is éledeznek, bent a szobában kell hát folytatnom.

Szóval, szájba véve a bor ízletes, zamatos és telt. A száj minden szeglete kap ebből az élvezetből. Minden szépsége mellett tudni kell, maszkulin bor ez. Még az én igencsak sor borhoz szokott szájamnak is szoknia kell. Be kell törni, mint egy csődört, és amennyiben sikerül a legkedvesebb jószágunkká válik. Nem adja könnyen magát, izmos módon próbál leteríteni, (15,5%-os alkohollal és tapadós tanninnal támad) de ezúttal erősebb vagyok. Sikerül betörnöm. Még a sokszor jelentkező agyzsibbadást is sikerül elkerülnöm. Még szép! Hisz ma élvezkedek, nem részegeskedek.

Ma tehát nincs keserűség, nincs fájdalom, nincs önsajnálat. Ma este nyugalom van, ma este tücsökciripelés van, ma este boldogság van!

Még tart a számban a bor utóíze! Hosszan, hosszan…

Munkahelyi tisztátlanság

A gyári környezet egy zárt közösség. Én lennék ennyire naiv, hogy nem ismerem fel, nem látom be, azt, ami ebben a zárt közösségben zajlik?

Mindenki sugdolózik, titkokat-s intrikákat sző, keresztbetesz, hátba támad, hazudik.

Vajon minden zárt közösségnek jellemzője ez, vagy csak az én munkahelyem sajátossága?

Álomvilágban éltem eddig, hogy ezt nem láttam?

Most valahogy úgy érzem magam, mint NEO a Mátrixban, mikor hirtelen elkezdi LÁTNI a rendszert, megvilágosodik. Már én is LÁTOK!

Csalódnom kellett egy-kettő-sok emberben. Tisztátlanság van. Bár alapvetően elhibázott dolog egy gyárban gürcölni más céljaiért, de ha már muszáj, nem úgy lenne helyénvaló, ha együtt, összefogva, erkölcsösen robotolnánk, és nem pedig a másik kárában keresnénk és találnánk megnyugvásunkat?!

Természetes, hogy mindenki feljebb, előrébb akar jutni, de nem mindegy hogy milyen módon. Az én elvem, hogy saját érdemeimmel vívjam ki a munkahelyi megbecsülést, illetve előbbre jutást, vagy a ranglétrán való szökkenést.

A többség ellenben nem így gondolkodik. Számukra az út előre, mások (munkatársaik) sárba tiprásával, bemocskolásával vezet.

Kell egy munkahelyi őrangyal, akit ezennel megkérek: ha letérnék az általam helyesnek vélt útról, és beállnék a „többiek mögé” a sorba, nos, akkor eresszen egy golyót a fejembe!!!

Lonely runner

Van az úgy, hogy az egyszer csak jön, megállíthatatlanul utolér, semmit nem tehetek ellene… de nem is akarok!

Ma egészen bizonyosan FLOW- élményben volt részem. Jaj de kellett ez a kis lelkecskémnek, ami annyi, de annyi szennyezett dologgal van tele. No persze ott van benne a szép is, csak azt nem kultiválja eléggé néhanapján.

Na mihez köthető ez az áramlatélményem? Természetesen a ma esti futásomhoz.

Pedig rosszul indult. A testem ugyan akarta (bal lábszáramtól eltekintve, ő mostanában rakoncátlankodik), fizikálisan oké voltam a run-ra, csak az agyam, ő nem akart rápörögni. Mint mikor bekapcsoljuk a számítógépet, és nehezen bootol, a rendszer lassan akar életre kelni. Pont így volt az én agyammal is. Nagyjából 16 km-t futhattam, át Mártélyra a Tisza-holtághoz, és vissza. Az első harmad volt az éledező harmad. Azon a szakaszon pusztán az izmok vittek előre, agyi vezérlőparancsok nélkül haladtam gyakorlatilag lépésről, lépésre. Majd egyszer csak – mondhatnám, hogy Jézus szállt le előttem, vagy valamiféle transzcendens földöntúli erő járta át a testemet, bár ez nem lenne igaz – összhangba került az agy, a gondolat és a test… Megiramodtam, megállíthatatlanul! A Nap már lebukóban volt, de arcomat még ércesen, de jólesően megvilágította, és alakomról hosszú-hosszú árnyképet vetített a távolba. Ott és akkor megszűnt a most, határtalanság és időtlenség, amit éreztem. Nem kellett a futásra koncentrálnom, kellemes bizsergés futkosott a hátamon, lágy szellő lengett körülöttem és a környező búzamezőn. Minden szép volt: a táj, az élet, minden körülöttem és velem kapcsolatban. Mi volt ez, ha nem FLOW?

Lehet kissé romantikusan hangzik az utolsó két mondat, de nem tudom jobban megfogalmazni. Át kell érezni!

Többek között az ilyen pillanatokért (is) szeretek futni. Mit lehet csinálni futás közben? Például zenét hallgatni. A zenehallgatás nem cél csak eszköz a futáshoz. Segít átlendülni a holtpontokon. Kedvenc dalaim felcsendülése hatalmas löketet tud adni. De a „magányos” futás tökéletes gondolkodásra is. Ezalatt az egy óra alatt sok minden végigtud cikázni agyamban. És csodák csodája futás közben többnyire pozitív gondolatok. Nem arról értekezek magammal/magamban, hogy mennyire elcseszett életem van, hanem arról, hogy igenis képes vagyok rá! Mire? Bármire. A remény, a hit, az állhatatosság, a céltudatosság szavak újra értelmet nyernek, míg hétköznapjaimban ezen szavak időnként kikopni készülnek szótáramból.

És hogy mit nem lehet csinálni futás közben? Romantikázni például semmiképp. Romantikus alaptétel, hogy két szív egyszerre dobban. Nem hiszem, hogy bármelyik lány arra vágyik, hogy az én futás közbeni 170-es pulzusommal együtt dobogjon!? :-)))

Így a futás számomra marad továbbra is – a szó ezúttal pozitív értelemében- magányos tevékenység. Én, a lonely runner!

Elveszve

Hova tűntem, hova tűntek a gondolataim? Milyen tényezők gátoltak, miért nem születnek újabb bejegyzések? Izgalmas kérdés, és – bár megpróbálom összeszedni a gondolataimat – nem biztos hogy választ kapok/kapunk.

Az utóbbi hónapokban hatványozottan értek különféle érzések, benyomások. Kissé összezavarodtam. Alaphangulatom azonban még mindig a melankolikus életérzés, de a felszínen pozitív és új hatások tömkelege igyekszik betörni, hogy ezt a mélabús melankóliát felszámolni igyekezzék! Persze én én vagyok, de változom folyamatosan, és úgy érzem ezek a változások előbbre visznek. Türelem egy nagyszerű dolog. És megtanultam kezelni. Türelmes vagyok. Ez korábban nem volt jellemző rám. Most már képes vagyok kivárni, amit ki kell várni. Hit. Immár erre is képes vagyok. Korábban csak a reménytelenséget láttam, de ma már hiszek. Hiszek a jövőben, hiszek abban hogy jó lesz, hogy annak kell lennie. Megpróbálok hinni önmagamban is. Ez lesz a legnehezebb. Sok pozitív dolog ragadt rám az utóbbi bő fél évben, de az önbizalmat nem sikerült megcsípnem. Illetve majdnem. Van egy pillanat, mikor elkap az érzés, mikor flow állapotba kerülök, mikor kitágul a tér, megszűnik az idő, tiszta spiritualitás vesz körül: futás közben! Jelenleg ez a csúcsélményem! Olyankor minden szép, vagyis inkább semmilyen, nem érdekel semmi és minden érdekel. A tiszta élmény. Futás közben nem számít hogy szép vagyok-e vagy csúnya, hogy van e valakim vagy egyedül vagyok, hogy pénzes vagyok vagy csóró, semmi ilyen. Csak a következő lépés…

Mindenféle férfiasságom ellenére azért filigrán énem igyekszik utat törni magának: az Ízek, imák, szerelmek c. nőies könyvet olvasom, romantikus filmeket nézek (és időnként könnyezek rajtuk), érzelgős zenéket hallgatok…

Hogy ez mit akar jelenteni, nem tudom. De bizonyosan egy jel valamire. Jel, jel, mindig ezek a jelek. Mit akarnak mutatni ezek a jelek? Néha úgy érzem én vagyok a legösszetettebb ember ezen a földön. Ez persze badarság, de mégis képtelen vagyok önmagam megfejteni. Kellene valaki, aki átlát rajtam, aki pontos kórképet állít fel rólam, aki tudja – amit én nem -, hogy ki vagyok, mit akarok és hova tartok! Biztos vagyok benne, hogy van egy séma, van egy keret amibe beleilleszthető vagyok, hisz nincs új a nap alatt. Mind mások vagyunk, de mégis mindnyájunkban van olyanféle hasonlóság, hogy beleilljünk egy korábban mások által felállított embertípusba. Azaz hiába érezzük, hogy mások vagyunk, hogy máshogy látjuk a világot, vannak rajtunk kívül olyanok akik szintúgy így látják és ugyanígy éreznek. Őket kellene talán megtalálnom? Akik ugyanabban mókuskerékben tekernek, amiben én is?! Na és mi a helyzet a vonzás törvényével? Maximálisan elhiszem, hogy létezik, csak időnként megfeledkezem róla. Megfeledkezem arról, hogy tiszta szívvel kell akarni, és hinni, és bízni… és akkor megkapjuk, amire vágyunk. Nem, a probléma ott van, hogy magam sem tudom mit akarok igazán. Ha pedig bizonytalan vagyok, hogyan is koncentrálhatok teljes odaadással?

Visszatértem az alapokhoz. Korábban az ilyen kifacsart, filozofikus gondolatok mindig olyankor születtek, mikor boroztam közben. Pont mint most. És ha már feminin dolgokat művelek mostanában, az is hozzátartozik, hogy éppen egy feminin bornak a végét nyakalom éppen. Egy olyan bornak, amit a szakirodalom nőkkel együtt való fogyasztásra ítélt. Hát én egyedül iszom. Önző vagyok? Dehogyis. A válasz minden soromban benne van: egyszerűen nincs kivel meginnom, így hát iszom egyedül. És tessék, végül csak ide lyukadtam ki. Persze, mindenki tudhatta hogy ide fogok eljutni, az egyedülléthez. Nem kell megrökönyödni rajta. Teljesen természetes, hogy frusztrál a probléma. Csak körbe kell néznem, és látom, hogy nem normális ez az állapotom.

Gyermek és család. Mennyire rémisztő és mennyire örömteli is egyszerre. Az évezredes hagyományok nevelték belém, hogy 31 éves fejjel aggasztania kell eme problémáknak. Nincs értelme küzdenem az évezredekkel, úgyis ők kerülnek ki győztesen. Tehát feleség kell, gyerek kell, család kell!

Ha mindez meglesz, egészen biztos vagyok benne, hogy – habitusomból eredően – akkor más dolgok fognak frusztrálni, de felelőtlenség ennyire előreszaladni. Még tudok nevetni magamon. Addig nem lehet nagy baj!

Filmszakadás

Filmszakadás.

Ez volt szombat este. Idő megszűnt létezni, nem volt lét, nem volt semmi. az egész csak másnapra lett jelentőségteljes, mikor is ébredés után előtör a kétség és bűntudat, hogy jesszusom, vajon mennyire voltam képes azokban a pillanatokban önkontrollt gyakorolni. Esetleg semennyire? Buli volt. Én nagyon készültem. Aztán este kilenc óra körül lekapcsolták a főkapcsolót az agyamban. Ott voltam ugyan, de csak önmagam szellemképeként. Az alkohol olyan szintjére sikerült süllyednem tegnap este, ami már túllép a gátlásfeloldás szintjén, hogy mélyebb szintre süllyedjen. Lehetne ez akár a nirvána állapota is, hisz párhuzamot vonhatok, ott is megszűnik mindenféle kontroll, maga a feltétel nélküli állapot. Bár meditálni, és Nirvánába jutni, bizonyosan felemelőbb érzés, mint alkoholtól eljutni erre a szintre.

Hajnali fél egy. Felriadtam. Az ágyamban voltam, ruhában. Agyam lassan kezdett bootolni, a processzor épp csak annyira indult be, hogy tudatosuljon bennem, otthon vagyok, az ágyamban fekszem. De hogy kerültem oda? És mivel/kivel töltöttem a köztes időt?

Nem is értem, de valahogy a Másnaposok c. film jut eszembe a tegnap estéről, meg még inkább a másnapi nyűglődésemről! Mike Tyson, Phil Collins, és a tigris szerencsére kimaradt tegnap! Azért néhányszor meghallgattam a dalt, melyet Mike annyira vehemensen énekelt! (Phil Collins – In the air tonight).

De ez így sikerült, a hippocampusom képtelen volt emlékképet kialakítani arról a néhány óráról, amnéziás lettem. Ha kínos órák voltak, akkor nem is bánom, ha meg kellemesek… olyanok meg még úgyis lesznek!

Lehetne bűntudatom, pláne annak tükrében, hogy fontos volt számomra az az este (több szempontból is), elkúrtam a fenébe is, de beletörődtem. Ez is én vagyok. Most már inkább nevetek rajta…

Kulináris örömök

Kedves mindenki! Ma gasztronómiához kapcsolódó érzéki örömökről lesz szó. Tartsatok velem! Garantáltan reklámmentes perceket tölthettek el, ha velem együtt csurgatjátok a nyálatok.

Egyik reggel felébredtem, és akkor már tudtam, hogy az a nap a nyűgről, a fáradtságról , levertségről fog szólni. Hogy mindezt el tudjam viselni, ahhoz szükségem volt egy önfeledt boldogságot és elégedettséget hozó reggelire. Ezt pedig a Bruschettában találtam meg!

Bruschetta, ahogy Robi készíti:

Végy 2 darab elősütött bagettet, vágd őket félbe. Tedd előmelegített sütőbe öt percre. A feltéthez készítsd elő a paradicsomot (karikázd fel), paradicsomos, vagy bazsalikomos pesztót, olívaolajat, póréhagymát (szintén karikázd fel), sót, borsot, oreganótm kakukkfüvet, camembert sajtot.

Kenj  meg 2 darab félig megsült bagetteket pesztóval, szórd rá a póréhagymát, tedd rá a paradicsomkarikákat, egy csipetnyi sót, majd a felcsíkozott camembert sajtot.

A maradék 2 fél bagettett bőségesen  locsold meg olívaolajjal, sózd, őrölj rá friss borsot, hintsd meg alaposan oreganóval, kakukkfűvel, majd mehet rá a paradicsom és a camembert.

Tedd be a sütőbe kb. 10 percre. Mikor kiveszed a sütőből, majd az orrodon keresztül eljutnak az illatok agyad boldogságért felelős részébe, nos akkor megtapasztalod milyen az igazi toszkán életérzés!

ha pedig mindezt tetézed mondjuk egy palack Szepsy furminttal, a menny érzete érint meg akkor!

Genom

Egy elejtett mondat, ennyi elég volt. Így hangzott: Robi gyáva vagy! Ezzel megint tudatosult bennem, igen valóban az vagyok, gyáva. De nem a szó legszorosabb értelmében, érzelmi gyávaság ez. Nem merek kibújni ebből az életemet keretbe foglaló, minden szegletére kiterjedő „biztonságból”. Pán Péter szindróma, így hívják. Testileg felnőtt, lélekben kamasz, egy pszichoszociális fejlődészavar vagyok. Ezt mondják, ezt írják és ezt gondolják rólam. És lehet, hogy igazuk van. Az önálló élet felelősségét igyekszem elodázni.

Idézek a tanulmányból:

„Akik nem választanak maguknak célokat, nem alakul ki megfelelő értékrendjük, azoknál fennáll a veszély, hogy nem tudják megfelelően elhelyezni magukat a világban, s ez a felnőttkorra átnyúló serdülőkori identitáskrízishez vezethet. Az elhúzódó serdülőkori krízisben élők ódzkodnak a felnőtt élet kihívásaitól, nem gondolnak a jövőre, nincsenek hosszú távú elképzeléseik, világmegváltó ábrándokat kergetnek, ám azért, hogy bármit is elérjenek, nem tesznek semmit. Úgy érzik a közösség normái, szabályai nem vonatkoznak rájuk.”

Hogy ezt leírva, összegezve megtaláltam, egy dologra mindenképpen jó volt: tudom, hogy nem vagyok elszigetelt eset, nem vagyok egyedül ezzel a problémámmal. Persze így is lehet élni, csak idővel – mivel a problémával tisztában vagyok/vagyunk – a frusztráció végtelen méretűre dagad, azt meg nem akarom tudni, hogy mindez hova vezetne. Blogom gyakorlatilag e probléma boncolgatására született. Csak mikor elkezdtem, még nem állt így össze a fejemben, ennyire tisztán, ennyire felismerhetően. Kórképem ezennel teljes, mint a Genom térkép, lelkem is teljes átvilágítást nyert. Itt most akkor annak kellene jönnie, hogy már csak a megoldás útjára kell lépnem. Ettől azért némileg komplexebb és árnyaltabb a helyzet. Mi lesz a fóbiáimmal, a gátlásaimmal? Mint egy hadsereg, felsorakoznak, hogy gátat emeljenek elém, megakadályozván, hogy kitörjek Pán Péter szindrómámból. Nézzük csak: lelki gátlások, mint pl. kishitűség, félénkség, visszahúzódás, alsóbbrendűség érzés, introvertáltság. Ezekhez fizikai gátlások, mint pl. klausztrofóbia, tériszony stb. Mindezek olyan mérgező elegyet alkotnak, amik szinte megbénítanak, blokkolják izmaimat, agyamat, cselekvésre képtelenné tesznek! Szépen konzerváltam ezen állapotomat, ideje lenne kitörni belőle. De mentor, illetve társ nélkül nem könnyen megy. Kell valaki, aki felébreszt Csipkerózsika álmomból, aki seggbe rúg, hogy felébredjek végre, és rátaláljak az előrevezető útra. Vagy olyan valaki, aki miatt érdemes egyáltalán feladnom ezt az álkényelmet. Aki miatt képes volnék vállalni a bizonytalanságot annak tudatában, hogy mellettem van, és egy kapocs összeköt bennünket szorosan.

Merek én felelősséget vállalni a saját életemért? A válaszom határozott igen, amennyiben értelmét látom.

Kedvenc filozófusom Jean-Paul Sartre véleményét osztom:

Bármilyen legyen is a helyzetünk, szabadon ellenezhetjük – elképzelhetjük, hogy a dolgok máshogyan állnak, vagy arra törekedhetünk, hogy megváltoztassuk őket. Döntéseinkkel és cselekedeteinkkel szabadon alakítjuk magunkat, de szembe kell néznünk ezek következményeivel, és ennek megvan a pszichológiai ára.

Képes vagyok megfizetni ezt az árat!

Társas lény

Ó, semmi baj, jól elvagyok, de…

De!

„Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.”

(Karinthy Frigyes)

Eszerint tehát ember vagyok. Valóban. De üres szoba ide, üres szoba oda, azért kezd bennem éledezni a férfi. A vágy. Ember vagyok, férfi vagyok, társas lény vagyok.

Mindezt eddig tökéletesen elpalástolták a saját „vágyszereim”, a bor, az olvasás, a zene. De kezd tompulni a hatásuk. Itt az ideje alkalmazni, és erőteljesen hinni a vonzás törvényében! Az első lépés a kérés, íme tehát a kérésem: Be kell vonzanom egy társat az életembe. A vonzás törvénye szerint az univerzum megadja majd. Én leadtam a kérésemet. A második lépés a hit. Hát most megvan. Most már megvan. Megingathatatlan hittel kell lenni. Igen, igen, érzem a hitet. A törvény szerint úgy kell hinnem, mintha már megkaptam volna, amire, egészen pontosan akire vágyok. Hogy a fenébe ne hinnék ily módon, mikor folyton folyvást egy személy jár az agyamban! A Titok c. könyv szerint még csak aggódnom sem kell, az univerzum, a világegyetem leveszi a vállamról ama csöpp kis gondot, hogy én oldjam meg hogyan szerzem meg a társat magam mellé. Na ne már. Ennyire nem lehet egyszerű. De legyen, muszáj hinnem. Jól figyelj drága „VALAKI”! Tudd, hogy te leszel a párom! Én hiszek benne, az univerzum pedig megadja, ne küzdj.

A harmadik lépés a befogadás. El kell képzelnem, hogy akire vágytam, itt van mellettem. Éreznem kell, mintha valóság lenne. Úgy kell már most éreznem magam, mint mikor a kérésem beteljesült. Ez a legnehezebb rész, de menni fog. Muszáj lesz cselekedni, de úgy, hogy összhangban cselekedjek azzal, amit a világegyetem megpróbál átadni. Cselekedni, mikor az ösztönök azt súgják: MOST!

Egy okos gondolat: a semmiből kell kezdeni, és a semmiből a sehogyanból valahogyan lesz!

„Hittel tedd meg az első lépést.

Nem kell belátni az egész lépcsősort,

csak lépj az első fokára.”

(Martin Luther King)

Az első lépcsőfokra úgy érzem felléptem, elindult a lavina…

Még hogy a történelem nem ismétli önmagát. De hisz most megint ugyanabban a cipőben járok, mint 2007 elején, amikor is annyira vágytam valakire. De (már megint egy DE), akkor csak általánosságban vágytam valakire. Akkor az univerzum megadta. De mivelhogy nem voltam konkrét, arról az univerzum már igazán nem tehet. Most ismétli magát az idő, és mégsem. Most konkrét vagyok. Most hittel vagyok. Most tudom kit akarok. Most nem vagyok negatív. Változtam. Sokkal, de sokkal érettebb vagyok. Sokkal több bort iszok. Sokkal jobb a hangulatom. Az eltelt évek alatt sikerült valamelyest önmagamat megismernem, annyira, hogy tudjam magam hova tenni. Ez ugyan még nem sok, de mindenképpen előrelépés, akárcsak 2007-es énemhez viszonyítva. Sőt, tapasztalatból és élménybél is tonnányit gyűjtöttem 2007 óta. 2007 egy fontos évszám az életemben. És 2011 szintén az lesz. Mára már eljutottam arra a szintre, mikor is nem görcsösen, nem gátlásosan, hanem sztoikusan viselem az élet terheit.

Na megyek lefekszem.  Egyedül, de elképzelem, ahogy lefekvés után mellettem nem a telefonom és a hifi távvezérlője van, hanem valaki, Ő, és hallgatom a szuszogását, és figyelem a paplant ahogy a mellkasán fel-le mozog…

Randevú

Ma éjszaka randevúzni voltam.

Elvittem egy sétára Saucony futócipőmet! Ez már a sokadik randink, mindig hangulatosak ezek a találkák, és mindig frissítőek. Ma éjszaka sem volt másképp. Jól megvagyunk mi ketten. Én bízom benne, ő bízik bennem. Ismeri minden gondolatom. Bőszen kerülgeti a vizes tócsákat, mint Han Solo az aszteroidamezőket, én pedig dalolok neki.

Dalolok neki romantikáról (Zorán – Romantika), a pillanat hevéről (Asia – Heat of the moment), a szerelem harcmezejéről (Pat Benatar – Love is a battlefield), érzésről (Boston – More than a feeling), érdektelenségről (Michael Jackson – They Don’t care about us), hatalmas szárnyakról (Cheap Trick – Mighty wings), az életről (Dire Straits – Walk of life), vad kölykökről (Duran Duran – Wild Boys), csodás nőkről (Roy Orbison – Pretty woman), Európáról (Varga Miklós – Európa), Szent Elmo tüzéről (John Parr – St. Elmo’s Fire), folytonos hitről (Yourney – Don’t stop believin’), veszély zónákról (Kenny Loggins – Danger zone), külvárosról (Pet Shop Boys – Suburbia), a szívről (Roxette – Listen to your heart), égő szívről (Survivor – Burning heart), szégyenről (Talk Talk – Such a shame), romantikus halálról (Cutting Crew – I just die din your  arms), tinikről (Neoton Família – Tini dal) és végül nehéz kiutakról (Robert Tepper – No easy way out)!

És bár gyakorlatilag szarrá áztunk mindketten, de jól éreztük magukat. Megyünk máskor is…